Újabb díjátadón vettek részt diákjaink!

        Iskolánk két felső tagozatos tanulója 2014. június 18-án Dunaszerdahelyen a kerületi tanügy szervezte díjátadóra volt hivatalos. Más versenyek mellett az Európa az iskolában országos szintű verseny kiértékelésére is sor került, melyen Nagy Iveta (6.o.) és Méhes Csenge (9.A) esszéje lett díjazva, egyben továbbjutottak az országos döntőbe. Iveta szlovák nyelven írt: Sen o školskej budúcnosti c. fogalmazásával aratott sikert, míg Csenge magyarul írta meg munkáját: A munkamániás címmel.

Nagy Iveta felkészítője Oravecz Erika tanító néni, Méhes Csengéé Fodor Anikó tanító néni volt.

GRATULÁLUNK Lányok! Büszkék vagyunk Rátok!

Méhes Csenge: A munkamániás

- a család időt igényel –

               Apának már rég haza kellett volna jönnie. Anya már felhívta, a telefonból hallottam is Apa hangját, hogy be kell fejeznie még a papírmunkát, és a különleges projekt sincs még kész, amit csak és kizárólag az ő nagyszerű ötletei alkotnak.                                  

               Tegnap este pedig megígérte nekem, hogy bemutathatom neki a keresztes hadjárathoz készülődő katonáimat, és azt is, hogyan megy a szemeteskocsim. Olyan jó lenne, ha itt lenne velem, játszhatnánk együtt valami jót. Csak néha szokott ideülni, és sajnos kis idő múlva azt mondja, hogy vissza kell térnie a munkájához, mert nem szeretné, ha felkopna az állunk. Nem tudom, ez mit is jelent, én sokkal szívesebben játszanék vele. Ő csak ül a szobájában, fel sem néz a számítógépéből, őrülten veri a billentyűzetet, s ha meg is áll egy pillanatra, csak azért teszi, hogy abba a hatalmas könyvbe pillantson, ami az asztalán áll. Néha forgatja is azt a vastag könyvet, s ha túl sokáig kell forgatnia, mérges lesz, és szitkozódik. Olyan szavakat szokott mondani, hogy főnök, határidő, pluszmunka, sajtósok. Egyszer-kétszer bementem hozzá, hogy megkérjem őt, játszunk. Ő mérgesen elzavart, és azt mondta, nem ér rá most ilyen haszontalanságokra. Nagyon szomorú lettem, és leültem a sarokba. Sírtam is. Szerettem volna vele együtt tologatni az autóimat, és szerettem volna hallani a hangját, mikor azt mondja: brrrmmm. Nagyon vicces, és régebben sokat nevettünk rajta. Anya odajött hozzám, és azt mondta, hogy Apának most nehéz, mert el van havazva a dolgaival. Nem hittem el neki, ugyanis egy szem hópihét sem láttam Apa fején.

               Megjött Apa!!! Most végre játszunk majd a tűzoltókocsival, amit még Artúr bácsitól kaptam a szülinapomra. Sajnos Apa lemaradt volna a tortáról, ha Anya nem tesz félre neki. Csak későn ért haza. Mérges voltam rá. Azt mondta, az egyik ügyféllel fontos dolgokról kellett tárgyalnia. Leült az asztalhoz, megkóstolta a tortát, fáradtan rám mosolygott, és azt mondta, hogy muszáj belenéznie az e-mailjeibe, mert fontos üzenetet vár. Odamentem hozzá, s azt mondtam: Apa, én is fontos vagyok. Szomorúan néztem rá. Ő a karjaiba vett, és megígérte, hogy másnap majd játszunk, mert nem kell dolgozni. Másnap örültem, mert tényleg játszottunk. Hárman. Anya, Apa, és én. Egészen addig jó volt, amíg Apának nem kezdett el csörögni a telefonja. A főnök elküldte azt az e-mailt, amit Apa nagyon várt. Rohant, felnyitotta a számítógépet, mosolyra húzódott a szája. Elkezdődött a vad kattintgatás, amit már nagyon ismerek. Apa már nem tudott velem foglalkozni. Az az üzenet biztos nagyon fontos lehetett. Nem ez volt életem legjobb szülinapja.

De most megint lehetőségem van Apával lenni. Apa megsimogatta a fejemet, és azt mondta, most egy nagyszerű dokumentumfilm megy a tévében, és nem szeretne lecsúszni róla, mert sok olyan információt tartalmazhat, ami jól jön a projekthez. Én  is odaültem mellé, és együtt néztük a tévét. Nem volt jó. Megfájdult tőle a szemem, és inkább elmentem onnan, hogy a tűzoltókocsival játszhassak.

                   Arra gondoltam, hogy a dokumentumfilm, a főnök, az e-mailek, a határidő, a sajtós, mind-mind fontosak Apának. Feltétlenül meg kell kérdeznem valamit tőle. Beszaladtam a nappaliba, odamentem hozzá és megkérdeztem: Apa, én is fontos vagyok?