Mi dolgunk a világon?
Gratulálunk Anna!
Méhes Anna végzős diákja iskolánknak. Végtelenül szerény, csendes, szorgalmas leány, s ha tollat ragad a kezébe, még csodákra is képes. Most sem volt másként: tollat ragadott és nyert, pályaműve a Kulcsár Ferenc esszéíró verseny országos II. helyezését kapta.
Mi dolgunk a világon?
Méhes Anna tollából
Az élet megállíthatatlanul gyorsul. A tudomány, a technika rohamos fejlődése rákényszeríti az embert, hogy gyors életet éljen. Manapság a karrier és a siker az elsődleges, a család, a gyermekvállalás háttérbe szorul, mert mindenki jólétben szeretne élni. Ehhez pedig pénz szükséges, aminek kulcsa a tudás. Hogy minél jobban megalapozzuk az előttünk álló éveket, minél jobb állást szerezzünk magunknak, fontos, hogy tegyünk a dolog érdekében, nyelveket tanuljunk, diplomát szerezzünk. Nekünk, Szlovákiában élő magyar fiataloknak sincs más választásunk.
Gyakran én is háborgok, amikor délutánonként nekilátok a szlovák leckének. Belegondolok, hogy mennyivel könnyebb lenne, ha a határon túlra születtem volna, Magyarországra, hisz akkor nem lenne ilyen gondom. Pedig a dolgot más szemszögből is lehet, sőt kell nézni. Amit megtanultál, soha senki nem veheti el tőled. Munkanélkülivé válhatsz, vagyonodat elveszítheted, de a tudás, amit hosszú idők alatt nehéz munkával megszereztél, soha nem fog köddé válni. Fontos, hogy legyenek elképzeléseink, terveink a jövőnket illetően. Ha van cél, ami a szemünk előtt lebeg, tudjuk, hogy miért dolgozunk, sokkal könnyebb áldozatot hozni, hisz van, ami inspiráljon.
Kilencedikesként idén el kell döntenem, hogy milyen iskolában folytatom tanulmányaimat. Sajnos, nagyon nehéz kérdés, hisz sok múlik azon, milyen iskolát választunk. Ismerőseim, osztálytársaim számára sem egyszerű a döntés, hisz 15 évesen még az ember nem igazán tudja eldönteni, mi az, ami annyira érdekli, hogy egész életében azzal foglalkozzon. Pedig az iskolaválasztáskor ez fontos tényező. Emlékszem, alsó tagozatos koromban kedvet kaptam a divattervezéshez. Mint a lányok többsége, én is szeretem a divatot, és érdekelnek az ezzel foglalkozó szakmák. Ma már tudom, hogy nincs hozzá tehetségem, mert nem tudok olyan szépen rajzolni, ahogy azt egy divattervezőtől el lehetne várni. Másrészt pedig be kell látni, felénk nincs túl sok lehetőség ezzel a szakmával elhelyezkedni. Volt, amikor kedvet éreztem a restaurátor munkájához is, mert csodálatos, ahogy a régi, szinte már teljesen tönkrement épületekből újnak tűnőt varázsolnak. Tekintve, hogy ehhez a szakmához sem nélkülözhető a kézügyesség, amivel én sajnos nem igazán vagyok megáldva, ezt a tervemet is sutba kellett dobnom. Úgy másfél éve egyre inkább érdeklődöm az újságírás iránt. Mindig is szerettem fogalmazásokat írni, és mivel tanárnőm látta, hogy élvezettel csinálom a rám bízott feladatokat, rábeszélt, hogy nevezzek be valamilyen esszéíró pályázatra. Hetedikes voltam, amikor beneveztem az első pályázatomra. Azóta már részt vettem néhányon, volt, hogy kisebb nagyobb sikereket is elértem, és egyre jobban foglalkoztat a gondolat, hogy megpróbáljam majd a gimnázium után az újságírói főiskolát. Úgy gondolom, ebben a szakmában sok minden rejlik. Bár még nem tudom pontosan, hogy az újságírás mely ága volna számomra a legmegfelelőbb, érdekesnek találom minden ágát, hisz az életből merít, és foglalkozik a napjainkban történő eseményekkel is. Ha végül tényleg az újságírás mellett döntenék, és sikerülne elvégeznem az iskolát, utána pedig elhelyezkednem egy ismert lapnál, igyekeznék munkámmal másokon segíteni. Az újságírónak komoly szerepe van, hisz bizonyos témákban jobb belátásra bírhatja az embereket, felvilágosítást adhat. Mivel hazánk kis ország, fontosnak tartanám, hogy többet hallasson magáról a világban. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, bizonyos területeken fejlődnünk kéne. Az államnak több figyelmet kéne szentelnie például a sport támogatására. Öt éve kézilabdázom, ezért közel áll hozzám ez a téma. A dunaszerdahelyi kézilabda csapat tagjaként sokszor tapasztaltam, hogy bár szüleink, edzőink
és néhány lelkes támogató mindent megtesznek annak érdekében, hogy minden lehetőségünk adott legyen a felkészülésre, állami támogatás nélkül épphogy fent tudják tartani a csapatot. Pedig az egészséges élet egyik alapja a sport, így ha másért nem, legalább ezért több figyelmet fordíthatnának rá. Ha országunk válogatott csapata vagy sportolója valamelyik sportágban kiemelkedőt teljesít egy világversenyen, gondolok itt Európa Bajnokságra, Világbajnokságra vagy akár az Olimpiára, az eljut az emberekhez a világ bármely pontján. Legjobb példa erre a 2010-es foci világbajnokságon nyújtott szlovák válogatott fantasztikus teljesítménye. Főként az a bizonyos Olaszország elleni mérkőzés, amivel kis hazánkat beírták a sporttörténelembe. Egy ilyen mérkőzés után mindenki felkapja a fejét, és érdekessé válunk olyan emberek számára is, akik egyébként nem is tudják, hogy hol van Szlovákia.
Bizonyára mindenki tud legalább egy olyan népdalt vagy régi éneket, mondókát, amit nagymamájától tanult. Őseink rengeteg népdalt hagytak ránk, hisz valaha az emberek egyetlen szórakozása a közös éneklés és tánc volt. Sajnos a régi hagyományok, szokások, táncok és énekek is lassacskán a feledés homályába vesznek, különösen, ha nem vigyázunk jobban rájuk. Hagyományőrzés céljából számos faluban és városban alakult népdalkör és néptánccsoport. Alsó tagozatos koromban 4 évig jártam néptáncra a dunaszerdahelyi Istiglinc nevű néptánccsoportba. Mikor még kisebbek voltunk, népi gyermekjátékokból állt a műsorunk. Ahogy egyre nagyobbak lettünk, bizonyos helységek táncaiból, jellegzetes énekeiből állította össze a tánctanárnőnk a koreográfiákat. Ezekhez a fellépésekhez természetesen a tánchoz illő népviselet is dukált. Műsorainkkal az ország számos pontján jártunk, fellépéseken, fesztiválokon vettünk részt. Az ilyen rendezvényeken fiatalok és idősek egyaránt megtalálják a számukra megfelelő szórakozást. Kézműves foglalkozások, táncaikat bemutató tánccsoportok és a népi gasztronómiából merített ételek várják a vendégeket. Ennél szebb módját nem is találhatnánk országunk ismertetésére, hisz nemcsak idehaza, hanem a világon szinte mindenütt rendeznek ilyesfajta népi értékeket őrző rendezvényeket. Ezért lenne fontos ezeknek a tánc-, énekcsoportoknak a támogatása, segítése.
Kevesen tudják a határokon túl, hogy Szlovákiában számos kisebbség él, melyek közül a legnépesebb a magyar. Sokunk szívfájdalmára számunk egyre inkább csökken. Az egyre kevesebb újszülött mellett betudható ez annak is, hogy sokan szlovák óvodába, majd iskolába íratják gyereküket. Az elszlovákosodás sokszor szinte észrevétlenül, lépésről lépésre megy végbe. A szlovák iskolában a magyar gyerek szlovák barátokat szerez, nem ismeri meg a magyar történelmet, nem tanul meg magyarul helyesen írni, és néhány év múlva már inkább szlováknak érzi magát. Arra kell törekednünk, hogy megőrizzük magyarságunkat, magyar hagyományainkat, szokásainkat, támogassuk a magyar intézményeket. A szlovák nyelv minél tökéletesebb elsajátítása viszont saját érdekünk, hogy érvényesülni tudjunk az élet minden területén.
Sajnos, egyre több fiatal a jobb megélhetés reményében külföldre költözik, ahelyett, hogy hazáját próbálná gazdagítani. A mai Szlovákiában élő fiatalok példát vehetnének Ábeltől, Tamási Áron trilógiájának főszereplőjétől. A sokak számára ismert történet hőse, a székely fiú erdőpásztornak szegődik a Hargitára, ahol megismerkedik az igazi élettel. Szörnyű dolgokon megy keresztül, amik lélekben megerősítik őt. Később otthagyja a Hargitát, és kivándorol a tengeren túlra, Amerikába. Végül mégis visszatér szülőföldjére, ahová a szíve húzza, mert rádöbben, hogy itt kell élnie, ez a sorsa. Nekünk is, mint Ábelnek, át kell éreznünk, hogy ott van a világon ránk a legnagyobb szükség, ahová születtünk, a szülőföldünkön. Mindig vezéreljenek minket Ábel szavai: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”